Nem mintha zavarna a jelenléted, de nem tudok tőled a tanulásra koncentrálni. Egyfolytában a fejemben motoszkálsz. Mondd csak, mikor szándékozol kiválni a gondolataimból? –kérdezem sokadszorra, de mint mindig te csak egy zavart nevetést hallatsz, holott én komoly választ várok. Elég volt egy apró, mosolyról árulkodó jel szád sarkában, egy pillantás a magányodat tükröző szemedbe, és én máris beléd bolondultam. Eddig nem érdekelt különösebben az érdeklődési körömön kívül eső dolgokról a véleményed, de mára bebizonyosodott: a te szádból a foci és a töri is érdekesebb. 

Örömömet lelem az irántad tanúsított rajongásban, de olykor eltűnődöm, hogy te is így vagy-e ezzel. Mármint biztosan örülsz, hogy van aki kedvel téged, de nem rémít meg, hogy megállás nélkül az árnyékodban osonva követlek? Tudom, ijesztő, de a szerelem már csak ilyen. Első fázisban boldoggá, a másodikban féltékennyé, a harmadikban szomorúvá, a negyedikben pedig kis híján pszichopatává tesz.  Várom, hogy írj. Vajon mással beszélsz, miközben én fáradhatatlanul, reménykedve nyomkodom a „frissítés” gombot? Sosem bírom sokáig, alig egy óra hezitálás után öt-hat ártatlan mondatot hagyok a virtuális postaládádban. „Túl rámenős? Nem voltam túl közvetlen?” – ilyen és ehhez hasonló aggodalmak ütöttek szöget fejemben. Válaszaid tömörek, semmitmondók. Esélyt sem adsz, hogy kellemes hangulatú beszélgetést kezdeményezzek. Szavaid mögött ott lapul a sajnálat, a szánalom, de semmi baj: nehezen, de megszokom. Felfogom: útban vagyok, és, bár állítod „jó társaság” vagyok, tudom nagyon is zavarok. Egy erőltetett beszéd után elköszönsz, majd végig gondolván beszélgetésünket, szabadkezet adok egy rakoncátlan könnycseppnek. Hát nem szemtelen? Kap az alkalmon, és hívja társait is! Egyik pottyan a másik után felszántva arcomat. Miért kell valakinek ennyit szenvednie egy fajtársa miatt? Miért van az, hogy bár tudom, hogy értelmetlen mégis epekedem az érzésért? Várom, hogy vége legyen. Hogy elmúljon. El kell felejtselek, tudom jól, de ez nem olyan könnyű, mint amilyennek hiszed. Mégis, holnapra megpróbálok túllépni rajtad, mert ideje, hogy ne csak veled törődjek mindig, hanem magammal is, ki sosem árulna el.